3. Álom

   Fél órával az előtt, hogy felébresztettem magam valakik behoztak nekem ennivalót, és ott is maradtak. Szó szerint vissza kellett fognom a gyomromat, hogy ne korogjon fel amikor megéreztem a mexikói csilisbab összetéveszthetetlen illatát. Tartottam magam a tervemhez, és csak a fél óra letelte után nyitottam ki a szemem.
  -Ne bassz, ez tényleg felébredt- hallottam tompán. Valami volt köztem és a hang forrása között.
   Felültem és még ha eddig nem is tudtam volna, hogy átszállítottak most biztos észrevettem volna. Minden szekrény eltűnt a szobából. Ahol eddig a mosdó ajtaja volt most egy hatalmas tükör trónolt, és a falak színe is szürke árnyalatú volt a fehér helyett. Ezen kívül volt még két ajtó is. Az egyik velem szemben, a másik pedig a jobb oldalról nyílott. Jó nagy betűkkel rá volt festve a WC felirat. Gondolom, segíteni akartak vele nekem.
   A szobában csak két embert láttam, Dokit és Macit (ha már így hívom, megérdemli azt a nagybetűt), ami azért nem stimmelt, mert ennél sokkal több embert hallottam magam körül. Hát persze! Hiszen ez egy vallató, akkor minden bizonnyal a tükör meg kétoldalú. Ez megmagyarázza, hogy miért ilyen tompán hallottam az előbb azt az embert.
  -Jó reggelt Elizabeth- vonta magára a figyelmem a doki. Egy kerti széken ült eddig, de most felállt és letette elém a tálcát, amin még mindig gőzölgött az étel- Miután válaszol néhány kérdésre ehet ebből- csalódottan vándorol vissza a tompa tekintetem a Dokira, de a válla fölött továbbmegy a  Macira. Semmit sem árul el a tekintete- A maga neve Elizabeth Hanel. Jól mondom?
   Egye fene, legyen gyereknap. Lassan bólintok egyet mire mozgolódás támadt a szomszédban. Az első alkalommal még erre sem kapott választ a vallatóm.
  -És az ön testvére egy bizonyos Sebastian Hanel nevű fiatal. Jól tudom?
   A kérdése egy kicsit összezavar. Már nemlegesen rázom a fejem mire eszembe jut, hogy mégis. Olyan régóta van Lock és Lucky, hogy teljesen elfelejtettem mi is az igazi neve. Megakasztom a mozdulatsorom a kellős közepén és bólintok helyette párat.
  -Mire vélhetem az előbbit?- kérdezi a Doki, utalva arra, hogy megváltoztattam a döntésemet.
   Válaszra nyitom a szám, de helyette újra csak tátogok és elereztem az arcizmaim. Már takarnám ki magam, hogy elindulhassak a mosdó felé amikor Maci megállít.
  -Elizabeth- csak egy pillanatnyit habozok, majd félre rakom a takaróm- Lees- megmerevedek a becenevem hallatára. A másik szobából hallatszó értetlenkedések közepette engedem le a kezeim magam mellé és nézek a Mackóra- Lees kérem. Egyen valamit.
   Szerintem engem lepett meg a legjobban, hogy szót fogadtam. A név amin hívott annyira meglepett, hogy majdnem kiestem a szerepemből. Megettem a csilisbabot és a vizet is megittam. Nyilván felturbózták egy kicsit ilyen, olyan vitaminnal, de mivel egyik se volt ártalmas, hagytam, hogy felszívódjanak a szervezetemben. Miután végeztem ott folytattam ahol abba hagytam. A mellékhelyiség hangszigetelt lehetett, mert Maci nem hallotta, hogy lehúzom a WC-t. Miután megmostam a kezem gondolkodtam, de nem akartam beverni a térdem csak a hatás kedvéért. Ezért hátráltam egy lépést, hogy a hátam nekiütközzön az ajtónak aztán lassan elkezdtem leereszkedni.
   Mire Maci reagált az ajtóval való ütközésem tompa hangjának még egy másodperc se telt le. Feltűnhetett neki, hogy szokatlanul sokáig vagyok benn. Így hát nekiestem a mellkasának és magához szorított. Halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját mielőtt felemelt és visszavitt az ágyba. Szerintem ő is kezdi átérezni a testvéri érzést kettőnk között. A Doki még ellenőrzi a hőmérsékletem és a szívverésem mielőtt elhagyják a szobát.
   Ezúttal nem kelek fel két nappal később. Újra hoznak nekem ételt, ezúttal szalonna illatával telik meg a szoba, de nem vagyok éhes. Az ember többet alszik evés után. Mikor feltűnik nekik, hogy már fel kellett volna ébrednem keltek egy kis felbolydulást. Nem értik, hogy mi van velem, majd az egyik szomszéd szobában lévőnek eszébe jut, hogy biztos csak felbolydult az ébrenléti rendszerem az étel miatt és lenyugszanak a kedélyek. Na jó, nem szó szerint ezt mondta, de hasonlót. Megvártam, hogy a két itt maradt személy elaludjon és akkor keltem fel.
   Kinyitottam a szemem és felültem. A lámpa ezúttal csak félhomályt biztosít, de én még korom sötétben is látnék, úgyhogy nem zavart. Maci a kényelmetlennek látszó kerti székben tanyázott, míg a másik ember a tükör mögött aludt. Mivel nem tudhattam, hogy figyelnek-e kamerával, nem hagytam abba a színészkedést. Tíz percig csak néztem ki a fejemből, végül pedig elmentem a mosdóba. Ezúttal csak leültem a padlóra és az ajtónak dőlve gondolkodtam. Talán tettetnem kéne még egy rohamot. Vagy megfogni valaki nyakát, hogy azzal győzzem őket jobb belátásra. Nem maradhatok itt egész hátralévő életemben. Valahogy ki kell derítenem mit akarnak tőlem.
   Egy harmadik személy riadója ébresztette fel az alvó őrzőimet. Gondolom jött leváltani az ismeretlen és észrevette a hiányom. Ezt a riasztó vijjogása és több ezer láb dobogása követte. Azt hiszem nem voltam abban a helyzetben, hogy megpróbálkozzak a szökéssel. Csak két órával később jutott eszébe Macinak, hogy a fürdőben lehetek. Lihegve rontott be hozzám ami azt eredményezte, hogy pattantam párat a padlón támaszom eltüntekor.
  -Hát, persze- térdelt le mellém. Valaki bejött a szobába és felkapcsolta a villanyt- Egész végig itt volt- emelt fel, hogy ágyba rakjon- És senkinek sem jutott eszébe.
   Válasz nem érkezett és hamar egyedül találtam magam a szobában. Ezúttal nem altattam el magam, csak bevonultam az agyam egy eldugottabb pontjára gondolkodni. Az eddigiek alapján, nem a hivatalos szervezetek fogságában vagyok. Talán valami maffia csoport kapott el. Hogy a franca történhetett ez. Ennyire leépült volna Lock agya, hogy már a maffiát sem ismeri fel? Vagy lehet, hogy pont azért támadta meg őt, mert úgy gondolja a maffia keze sáros a szüleink halálában.
   Csak sodródtam az egyre elrugaszkodottabb ötletek tengerén, de nem jutottam egyről a kettőre. Meg kell tudnom, hogy hol vagyok. Utána meg az a két szerencsétlent is ki kell szabadítanom. Sose szerettem a legidősebbnek lenni a három közül. Mindig is Seb volt az ész a családban. Óóóó. Eszembe jutott egy tök jó ötlet. Ha a sokkhatás ezt váltotta ki nála, csak elő kell idézni egy másikat. Na nem úgy, hogy megöletem magam! Egyszerű, mint az egyszer egy. Áramterápia.

   Legközelebbi ébredésemkor úgy döntöttem nem reagálok semmire. Se ételre, se a becenevemre, se pedig a tű látványára. Gondolom tesztelni akarták, hogy hogy viselkedem azt a borzalmat látva. Pontosan két nappal az előző alkalom után mint egy robot, felkeltem kimentem pisilni és változatosságot hozva az életükbe még vissza is sétáltam a helyemre. Majd órákon át a térdeimet átkarolva ültem és néztem ki a fejemből. Jó érzés volt. Minden izmomat összeszorítottam és elernyesztetem, hogy egy kicsit mozgásban tartsam magam. Nem tudom, hogy észrevették-e egyáltalán.
   Egymás között tanakodtak a szomszéd szobában amikor feladták a figyelmem felkeltésének próbálgatását. Végül annyira elbambultam, hogy tényleg elaludtam. Igazából, teljesen véletlenül. Csak akkor vettem észre, hogy mi történt amikor a Medve bejött és elfektetett az ágyon. Gondoltam egy kicsit kibabrálok vele ezért megszorítottam az öltönyét és nem eresztettem el. Nem zavarta túlzottan. Csak lefeszegette magáról az ujjaim és elhagyta a szobát. Ajj, azt hiszem ez most nem jött be. Akkor máshogy hozok színt a mindennapokba.
   Valamennyivel később, miután a hangok alapján megajándékoztak egy kamerával a szobában (felszerelték az egyik sarokba) elkezdtem alva járni. Ez a kis incidens újra beindította a vészjelzőket. Miután imbolyogva kikeltem az ágyból, a megfigyelőm a másik szobából ahelyett, hogy szólt volna valakinek bejött és elkezdett vissza terelgetni az ágyamba. Túl gyengéden, ráadásul még le is tapizott úgyhogy tovább vittem az elképzeléseimet. Lassan a halántéka mellé emeltem a tenyeremet végül egy jó nagyot rásóztam, hogy elájuljon.
   Utána mivel nem történt változás a környezetemben elhagytam a szobát. Végig le volt hajtva a fejem így a hajam eltakarta a szememet. Azért biztonság esetére csukva tartottam. Visszaemlékezve, hogy merről gurítottak a szobába jobbra vettem az irányt és a bal kezem a falra rakva kezdtem el a lift felé menni. Meglepő, de senki sem keresztezte az utaimat. Mikor meghallottam a lift zaját úgy döntöttem eleget tettem mára és random kezdtem kanyarogni a folyosókon amíg a vészjelző be nem indult.
   Hát ez a frászt hozta rám, ráadásul pont egy hangforrás alatt voltam így a dobhártyám is sípolva ellenkezett. A füleimre szorítottam a kezem és tágra nyitottam a szemem. pont egy kamera kellős közepébe néztem bele. Upsz, innen nehezebb lesz megszökni mint gondoltam. De legalább nem lesz lehetetlen. A lift mellett nyilván van lépcső is, és ezek után simán odatalálok. Ezúttal viszont szükséges volt a dráma. Hiszen közönségem volt. Úgyhogy elővettem az ájulós jelenetet és ténylegesen beszakítottam a dobhártyám. Jól megijesztettem azt a szerencsétlen takarító nőt aki pár másodperccel később rám talált.
   Még mindig nyitva tartottam a szemeim és a hang nélküli világot néztem zavarodottan. Oké, hazudtam. A sípoló világot néztem. A nő alig pár évvel lehetett nálam idősebb. Levetette magát mellé és miközben felhívott valakit a hajamat kisimogatta az arcomból. Miután letette a telefont elkezdett beszélni hozzám, de a sípoláson kívül nem jött át más. Aztán valószínűleg észrevette, hogy a füleimből folyik a vér, mert ijesztően lesápadt és visszarántotta a kezeit amik eddig ott tevékenykedtek.
   Tovább játszva a nebánts virágot lassan felültem és engedtem, hogy meginduljon a könnypatak ami eddig is ki akart törni. Azt hiszem még nyöszörögtem is, de nem vagyok benne biztos. Magamat se nagyon hallottam. Aztán hirtelen eltűnt alólam a talaj. Ijedten kapálóztam. Sikeresen belerúgtam valami puhába, minek hatására újra fájdalmas viszontlátást éltem át a padlóval. Szerencsére ezúttal csak a térdeimnek esett bántódása, viszont most tényleg elkezdtem szédülni. Amivel jött a hányinger is. Nem volt erőm bármelyikkel is foglalkozni, mert éppen átkoztam magamat a dobhártya szakadással járó fájdalom miatt.
   És akkor valaki megint elkezdte a hajamat birizgálni. Engedtem, hogy a fájdalom és a szédülés látszódjon az arcomon és megnéztem ki az. Maci volt. Szerencsétlen egyik kezével a tökeit szorongatta a másikkal meg szabad utat nyitott a hajzuhatagom és a fülem között, hogy agonizáló fejjel szemrevételezze azt. Eskü nem direkt csináltam. Oda másztam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Meglepődött vagy sem, de kis hatásszünet után magához vont és elkezdett dülöngélni velem.
   Olyan érzés volt mint amikor hat éves koromban az öcsém megkopasztotta és lefejezte a születésnapomra kapott Barbimat másnapra és apám képes volt visszaragasztani a helyére azt amit kellett. Nem javított semmit az állapotomon, de valahogy mégis sokkal jobban éreztem magamat tőle. Szerencsére mire megjött a többi ember (mind ismeretlen) már sokkal rendezettebb voltam. A könnycsatornámat elapasztottam és kissé távolabb léptem a Medvétől, még véletlenül se néztem rá. Zavarban voltam, és erre hamar rájöhettek, nem titkoltam. Még mindig a földön ültem a térdeimen (forgott körülöttem a világ), de kihúztam a vállamat és a kezeim az  ölemben összekulcsoltam, hogy ne remegjenek már.
   A fájdalom is megmaradt, nem akartam azzal rontani az esélyeimet, hogy nem mutatom ki. Megpróbáltam a hajamat úgy ahogy rendezni, de tekintettel arra, hogy hetek óta nem látott fésűt és sampont nem láttam sok esélyt arra nézve, hogy úgy nézzek ki mintha egy felnőtt emberi lény lennék. Az emberek tömege kicserélődött, fokozatosan egyre kevesebben lettek, majd végül a kedves Doki is megjelent. Valószínűleg előre tájékoztatták az állapotomról, mert lerakta mellém a műszereit és rögtön elkezdett megvizsgálni.
   Valami izét rakott a fülembe, de mivel nem csak hideg volt, hanem még fájt is amit csinált megpróbáltam elhúzódni. Annyira arra figyeltem, hogy felnőtthöz méltóan viselkedjek, hogy nem vettem észre a Maci jelenlétét. Pedig elég volt egy picit hátrébb húzódnom ahhoz, hogy neki ütközzek. Azonnal átkarolt, de most azért, hogy ne mozogjak. Egy kicsit még fájt is, hogy őszinte legyek. A számat már egy ideje összeszorítottam, de biztos vagyok benne, hogy némi sziszegés elhagyta az ajkaimat amikor éreztem, hogy ropognak a csontjaim. Úgy látszik nem tett jót nekik, hogy ennyi ideig nem láttak D-vitamint.
   Miután a Doki megvizsgált Maci felemelt a földről és lábra tett. Mint már említettem: szédültem. Kezeimmel megpróbáltam egyensúlyozni és a lábaimat is egy kisterpeszbe tettem. Talán be kellett volna csuknom a szemeimet, de amikor megpróbálkoztam vele felerősödött a hányingerem. Gyorsan eltorlaszoltam a szájamat a kezeimmel és egy kicsit összegörnyedtem. Meglehetősen szokatlan érzés volt rosszul érezni magamat. Megint kibillent alólam a talaj ahogy Maci felemelt a földről és elindult velem. Meg se próbáltam ellenkezni, el voltam foglalva azzal, hogy ne dobjam ki a taccsot.
   És akkor jött egy kis meglepetés. Összesen egy sarkon kellet befordulni, ahhoz, hogy visszakerüljek a nekem kijelölt vallató szobába. A perverz ürgét már eltávolították, és a fürdőszoba ajtót is kinyitották, de ezen kívül nem láttam változást. Talán a kamera piros villogása. Azt még nem láttam eddig. Gondolom bőszen nézik vissza, hogy hogy jutottam ki innen. Már majdnem lerakott az ágyamba amikor éreztem, hogy nem fogom tudni visszatartani a hányást.
   Elkezdtem őrült módjára csapkodni a kezét, hogy tegyen már le, amit szerencsire még épp időben megértett. Szerintem a másodperc tized részén múlott, hogy elérjem a WC kagylót és oda eresszem ki azt ami kikívánkozott. Meg kell, hogy mondjam elég undorító érzés hányni. Először is az az íz... Brr. Utána jön az, hogy az ember nem kap közben levegőt. Mintha nem lenne elég az, hogy taknyom nyálam összefolyt az érzésre, még a gyomrom is összeszorult. Örülök neki, hogy egészen eddig nem volt eddig az életem része ennek megélése. Mondjuk tudtam volna hanyagolni, de ami késik nem múlik. Sajna.
   Ahogy berohantam a Mosdóba bevágtam magam mögött az ajtót, amit egészen eddig ki sem nyitottak. Most viszont valaki megtette ezt. Szerencsére pont nem láthatott, mert a WC eltakart tőle. A mellette lévő csap alatt ültem kifáradtan. Először a lábát láttam meg a Medvének. Utána fokozatosan az egész teste a látómezőmbe került ahogy elém guggolt. Hideg kezével először letörölte a könnyeimet, majd összefogta a hajamat egy hajgumival. Furcsa volt, hogy a sípoláson kívül semmi sem hallatszott. Azt hiszem nekiállok begyógyítani. Amíg még nem késő. Nem tudom, hogy mennyire gyógyítható ez az átlag embereknél. Az biztos, ha a szűzhártyámnál sikerült itt is fog.
   Bambulásomból az húzott vissza, hogy Medve megfogta a kezeimet és elkezdett felállítani. Úgy döntöttem elég a hányingerből,  úgyhogy erővel elfojtottam. A szédülés viszont maradt. Úgy látszik annak a fülemhez lesz köze, úgyhogy hagytam. Maci egyik kezével egyenesben tartott amikor rájött, hogy egyedül nem ment, és megnyitotta a csapot. Először csak az arcomat mosta le, de végül egy mélyet sóhajtott és elzárta a csapot. Kiengedte a hajamat és a kezeim a csapra helyezte mielőtt a csap alá nyomta a fejemet.
   A vízsugár hidegsége és egyáltalán a tény, hogy a tarkómat ostromolta arra késztetett, hogy menekülni próbáljak.  Persze sikertelenül. Jócskán leszívta az energiámat a rosszullét folyamata, esélyem se volt. Beletelt egy időbe, hogy lenyugodjak és ne tartsak ellent Maci kezének ami nem hagyta, hogy megmozdítsam a fejem. Aztán rájöttem mi csinál és visszatért a mellette eddig érzett biztonság érzet is. Éppen a hajamat mosta. Nyilván az is teli volt hányással, és úgy döntött kezelésbe veszi.
  Azt hiszem a kézmosó szappant használta. A hab belement a szemembe, mi sem bizonyíthatta ennél is jobban fáradtságomat, hogy csípni kezdte a szememet. Normál esetben ez nem történhetett volna meg, de mint oly sok mindent, ezt is hagytam. Legalább ébren tart. A hajmosás közben alkalmazott dörzsölés a fejemen felért egy masszázzsal is. Miután kimosta a habot a hajszálaim közül elzárta a csapot és magamra hagyott. Teljes megmaradt erőmmel a mosdókagylóba kapaszkodtam, hogy ne essek össze. Nem tudom meddig volt távol, de egy örökkévalóság múlva törülközőbe csavarta vizes loboncom.
   Maga felé fordított és letörölte a törölköző végével a habos vizet az arcomról. Gyengéd volt, igazán gyengéd. Köze sem volt az érintéséhez egy olyan emberéhez akinek az a feladata, hogy egy foglyot őrizzen. Kutakodva néztem a szemeiben az érzelmeket, de közöm se volt a szem a lélek tükre típusú fogalomhoz, ezért dunsztom se volt, hogy mire gondolhat. Ráncolta a homlokát és kedves feje volt ozt ennyi. Ahelyett, hogy kitámogatott volna az ajtón, felemelt és mint oly sokszor most is visszavitt az ágyamhoz. Csakhogy most elé ültetett a földre, miközben ő mögém az ágyra ült. Két térde nagyjából a fejem mellett volt két oldalt ahogy elkezdte megszárítani a hajamat.
   Valamikor idő közben becsukhattam a szemem, mert már csak akkor nyitottam ki amikor egy fésűt éreztem a hajaim között. Kinyitottam és körül se kellett nézzem, hogy rájöjjek honnan került elő. Az a nő guggolt szemben velem aki rám talált a tűzjelző után. Mondott valamit, de megráztam a fejem és kezeimet a füleimre tettem. Összeráncolta a homlokát majd fölém, Macira, kapta a tekintetét. Még én is észrevettem a fájdalmat a tekintetében amikor újra rám nézett. Felállt és kiment az ajtón, csak azért, hogy nemsokkal később tollal és füzettel a kezében jöjjön vissza. Törökülésben visszaült oda ahol az előbb guggolt és írni kezdett a térdén, majd befejezve felém nyújtotta a füzetet.
  -Hogy vagy?
   Elkértem tőle a tollat és őszintén válaszoltam.
  -Azt hiszem szédülök.
  -Azt hiszed?
  -Amióta ülök egy helyben van a talaj.
  -...Mi történt?- eltartott egy ideig míg rájöttem, hogy arra kíváncsi amikor a földön talált.
  -Nem tudom... Úgy értem, egyszer csak ott voltam, és a fülem- jól van egy kicsit hazudtam neki- nagyon fájt. Aztán elkezdett sípolni és összeestem.
  -Hogy kerültél oda?- egy pillanatra megrezdült Maci keze, így megbizonyosodtam róla, hogy ő is elolvasta. Válasz helyett csak többször bekarikáztam a nemtudom-ot.
  -Nem emlékszel rá?
  -Nem.
  -Mi az utolsó emléked?- Összeráncoltam a homlokom. Mi legyen?
  -Zavaros. Az ágy. Fürdő. Maci. Doki. És... csilisbab?
  -Maci?- fel se tűnt, hogy a  ráaggatott becenevét írtam le. Helyesnek tűnt így csak vállát vontam és a plafonra néztem.
  -Jobb híján. Nem jó a név memóriám. Azt se tudom bemutatkozott-e- ez volt az első amiről nem hazudtam mióta belekezdtem.
   A lány hirtelen újra Macira kapta a tekintetét. Hátrafordultam és ránéztem, hogy miért, de ő átnyúlt fölöttem és az ölébe vette a füzetet.
  -Antony. Tony. Nem vagy fáradt?- olvastam. Csak említenie kellett és egy csontropogtató ásítás hagyta el az állkapcsom. Tony. Illik hozzá. Macitony. Meg mosolyogtatott a gondolat.
   Miután visszacsavarta a még mindig vizes hajamra a törülközőt felemelt és ágyba rakott. Megjegyzem, még be is takart pedig azt egyedül is megoldottam volna. Meglepett, hogy nem kaptam jóéjt puszit. Kinéztem volna belőle. Csak lekapcsolta a villanyt és becsukta maguk mögött az ajtót. Még egy kicsit utánuk néztem, de mivel tényleg fáradt voltam óvatosan elhelyezkedtem a melegben és lehunytam a szemem.

2. Álom

   Most először fordult elő az életemben az, hogy a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. És az a legfurcsább az egészben, hogy nem is bántam. Jól esett elhagyni a süllyedő hajót. Bár nem emlékszem, hogy valaha is így reagáltam volna a tűkre. Igen általában be voltam szarva egy egy vérvételen de nem fajultak el eddig a dolgok. Eddig. Jó  volt végre egy kis csend.
   Nem tudom, hogy meddig aludtam, de alighanem jó sokáig. Kórház illat vesz körül, így még csak találgatnom se kell, hogy hol vagyok. Nagyot sóhajtva fel kelek ülő  helyzetemből amikor valami kellemetlen érzés vonja magára a figyelmemet. Egy tű üdvözöl jó reggelttel, de tőlem csak egy sikolyt kap. A kurva életbe a nyugodt ébredéssel. Odakapok, hogy kitépjem a helyéről, de az infúzión kívül bilincsek is díszítik a kezeimet. És egyszer csak a valószínűleg az eddig a szobám előtt dekkoló nagydarab hapsi fegyverét feltartva robban be a szobába.

  -Tiszta- közli egy adóvevőbe miután furcsállva nyugtázta, hogy nincs itt semmi különös.

  -Tüntesd el ezt innen- motyogom újra a könyökhajlatommal szemezve.

  -Visszább az agarakkal kislány, neked itt nincsen beleszólási jogod jóformán semmibe se- mondta gúnyosan miközben a hangok alapján elrakta a fegyverét- A bilincs marad amíg a fejesek mást nem mondanak.

  -Én nem a bilincsről beszélek- hangom még a saját fülemnek is fájdalmasan vékony volt- A tű...

  -Mi van a tűvel?

  -Csak tüntesd el- asszem inkább visszafekszem és belülről bámulom a szemhéjamat- Rosszul vagyok- nyögtem fel. Legalább most nem zsibbadok, meg ilyenek. Helyette hányingerem van.

   Miután lehánytam szerencsétlen börtön őröm cipőjét szitkozódások közepette keresett nekem egy dokit. A tű maradt, csak a nyugtató dózisát emelték. Ezúttal hagytam hatni a vakcinát. Vicces érzés volt. Közel hasonló mint amit azelőtt éreztem mielőtt elájultam volna. Tompa, zsibbadó plusz még valami más amitől folytonos vigyoroghatnékom támadt. Viszont a fejem lüktetését már visszafogtam. Az az érzés nem hiányzik. Azaz nem is a fejemet törtem be. Legalábbis az alapján, hogy a nyakamon van a kötés és nem a tarkómon erre következtethetek.

   Nem sokáig hagyták hogy élvezzem a bódultságot, de addigra már készen álltam egy tervvel, így mire bejöttek már el is indítottam a folyamatot. Először lebénítottam a kezemet, hogy ne érezzem azt a tudjukmit. Utána kitisztítottam az elmémet. A viszolygás viszont még meg maradt ezért tüntetőlegesen inkább a bal kezemen lévő ujjaimat vizsgálgattam. Valaki levágta a körmeimet, de nem ellenőriztem, hogy a másikon is megtette-e.

   Tiszta fejjel pedig kigondoltam egy tervet. Ahogy a dolgok állnak valószínűleg egy börtöncella vár rám a kórház után, amint szállításra alkalmasnak találnak. Onnan viszont esélyem se lenne megszökni. Úgyhogy elintézem, hogy helyette elmegyógyintézetbe zárjanak. És volt is rá egy tökéletes ötletem. Csipkerózsika kór. Szeretek aludni, és akkor nem is tudnak kikérdezni. Úgyhogy ja, mire bejöttek az öltönyösök (hárman is voltak a biztiőrrel együtt) már kész volt a színpad a jelenetre és viszolyogva, de a jobb kezemet vizslattam.

  -Elizabeth Hanel, ha jól tudom- bemutatkozás nuku.

  -Nem érzem- lassan, drámaian kicsit túljátszott meglepetéssel a hangomban és az arcomon, ráemelem a tekintetem a kérdezőmre.

  -A nevét?- ráncolja értetlenül a homlokát. 

  -A kezem- nézek az említett testrészemre ami addigra már kisebb nagyobb piros foltokkal van pettyezve- Nem tudom megmozgatni- kuncogok fel ezen a képtelen mondaton. Lehet, hogy mégse múlt el teljesen annak a nyugtatónak a hatása.

  -Ez normális?- kérdezi majdnem vallatóm a biztiőrömtől.

  -Allergiás lenne a nyugtatóra? Most kapott egy adaggal, előtte még nem voltak kiülései és határozottan emlékszem, hogy mozgatta a kezét.- motyogta. 

   Vártam pár pillanatot, majd fokozatosan feljebb vittem a pulzus és légzésszámomat. Fura érzés hiperventillálni. Olyan kapkodós. Mire magukhoz tértek a látszólagos állapotom miatti sokból már a hátamon fekve rángatóztam, de nem felejtettem el a karomat bénán hagyni. Ez is fura volt. Hamarabb ki kellett volna próbálnom ezt. Aztán mikor meghallottam, hogy valaki az ajtó felé veti magát abbahagytam a rángatózást és bő öt másodpercre leállítottam a szívemet, hogy a gép sípolása betölthesse a szobát.

   Élvezetes volt. Egyikük se mozdult meg addig amíg újra, ezúttal nagyon lassan újraindult a pittyegés. Onnantól kezdve felgyorsultak a dolgok. Orvosok hada tört be a szobába és miközben vizsgálgattak kiterelték az öltönyösöket. De a legjobban annak örültem, hogy mire visszakapcsoltam a jobb karomban az érzékszerveimet már nem volt benne a tű.

   Rögtönzött rohamom után körülbelül két nappal ébresztettem fel magamat. Volt valaki rajtam kívül is bent ezért gyengén kinyitottam a szemem. Eldöntöttem felé a fejem és elkezdtem bámulni. Az a csávesz volt aki bejött kifaggatni a múltkor, de nem szólalt meg. Magas és nagydarab, de értelmes az arca alapján.  Legkönnyebben azzal jellemezhetném, ha azt mondom, hogy mackótestvér. Addig néztem az arcát amíg fel nem emelte a fejét a könyvből amit olvasott és rám nem nézett. Kicsit hunyorítottam mintha nem látnám tisztán.
   Becsukta a könyvét és elővette az adóvevőjét és beleszólt, hogy felébredtem. Lerakta a könyvet az éjjeli szerény tetejére, majd sóhajtva felállt és a homlokomra rakta a kezét. Mivel a tervem megkövetelte, nem mutattam ki az érzéseimet, de nagyon meglepett, hogy tényleg hasonlít, még az érintése is, egy mackó testvérre. Csak kótyagos szemmel követtem a mozgását és olykor olykor mélyeket pislogtam.
  -Hogy érzi magát?- kérdezte mély, dörmögős hangjával.
   Akarva akaratlanul megrázkódtam a hangjára. A csontjaimban is éreztem a rezgéseit. Sebaj, ez még belefér. Lehunytam a szemem, és nem válaszoltam, csak beledöntöttem a fejem a tenyerébe. Nosztalgikus érzés volt, de egészen biztos vagyok benne, hogy még sose éltem át hasonlót. Ő viszont nem leplezte a meglepetését. Elhúzta a kezét és mikor kinyitottam a szemem, hogy megnézzem miért erősen ráncolta a homlokát.
   Azután bejött az orvos. Tipikus negyvenes évei végén járó, kedvesnek nem igen mondható őszülő fószer. Kérdezgetett, de nem válaszoltam. Csak néztem az ajkait, (bleh,) de azt is hamar meguntam. Ehelyett lassan megint a mackóra néztem majd onnan a csuklóimra. Be voltak kötözve, de legalább a bilincsek már nem voltak rajta. A plafonon lévő lámpa felé nyújtottam jobb tenyerem és ahelyett, hogy azt néztem volna, hirtelen hapciznom kellet. Ezzel magamra vontam az orvos figyelmét, aki mivel nem válaszoltam, időközben elkezdte a kartonomat nézni.
   Jó vastag volt, így valamiféle illegális módon hozzájuthattak az eredetihez, de abban nincs semmi olyan amit titkolnunk kellene. Semmiféle módon se jegyeztük fel, hogy valamiben mások vagyunk a többi embertől. Még a vércsoportunk is teljesen átlagos. Mármint azt figyelmen kívül hagyva hogy mindenkié 0 negatív. Vagy pozitív? Az egyik. Sose tudtam megjegyezni.Talán a nőknek pozitív és a férfiaknak negatív. Igen, ez lesz az.
   Na szóval, elkalandoztam. Az orvos éppen a torkomat nézegette, de most ő is belevilágított a szemembe. Hát persze, hogy megint hapciztam. Ami pedig mint ördögi cselszövés egyik résztvevője, tudatta velem, hogy nekem biza pisilnem kell. Mármint a hapci tudatta, nem az orvos. Körülnéztem a szobában és egy lámpa gyúlt a fejemben amikor megláttam a mosdót. Úgyhogy kitakartam magam és bal oldalra lógattam a lábaimat.
   A maci is ezen az oldalon volt, így amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy milyen magasan van az ágy, ő rám fogta a fegyverét.
  -Feküdjön csak vissza, kisasszony!- dörmögte újra.
   Még mindig lógáztam a lábam miközben először a pisztolyra, majd a mosdóra irányítottam még mindig fátyolos tekintetem. Elmehetnék színésznőnek, ha nem lenne akkora lámpalázam. Na bumm. Képzeletben vállat vontam, majd leugrottam az ágyról. Meglepően halkan értem földet. Kicsit rájátszva a dologra megrogyasztottam a térdeimet és bizonytalanul elimbolyogtam a fegyver mellett és a maci mellkasának dőltem.
   Valószínűleg reflexből, de átfogta a derekam és egy halk "Mi van?" hagyta el a száját. Ezek után már meglepően simán ment eljutni a WC-be. Csak addig néztem az oda vezető ajtót, míg rá nem jött, hogy mit akarok. Akkor oda vezetett, majd rám csukta az ajtót, végezzem a dolgom. És kurvanagy szerencsém volt. Valaki bent hagyta az okos telefonját, így miközben végeztem a dolgomat, felléptem a kórház WI-FI-ére és küldtem egy e-mailt Lucky-nak. Az állt benne, hogy minden indulásra legyen kész mire érte megyek, de nem tudom, hogy ez mikor lesz. Meg, hogy, szeretem és nem haragszom Lock-ra, meg őt is szeretem.
   Aztán miután töröltem az előzményeket, visszaraktam a telefont oda ahol találtam. Kézmosás után jött a tervem egy következő pontja. Egy kisebb zajt keltettem azzal, hogy a szappant a földre ejtettem majd a mosdókagyló szélére támaszkodtam. Nem kellet sokat várnom, a maci szinte rögtön rám nyitotta az ajtót. Határozottan megfogta a vállaimat, én pedig újabb drámai ájulást produkáltam. Na jó, nem. Csak elerjesztettem az izmaimat és behunytam a szemem, alvást színlelve.
  -Hé, doki, elájult a lány- mondta teljes lelki nyugalommal miközben a karjaiba vett.
   A doki csak puffogott miközben újra az ágyba raktak. Felejthetetlen élmény volt végig hallgatni a panasz áradatát.

   Ez a kis jelenet szinte rutinszerűen ismétlődött. Amennyire csak tudtam percre pontosan kétnaponta ébresztettem magam. A negyedik alkalomra már megtanulták mikor várható az ébredésem. Egy szemüveges, kedves arcú bácsi állt ezúttal az én mackóm helyén. Jó tudom, egy kicsit meredek kisajátítanom, de na. Úgy érzem már megtehetem. A doktor (volt ilyen kis kártyája az ingén), Dr. Merston, belevilágított a szemembe, persze megint hapciztam és lejegyzett valamit a kis noteszkájába.
  -Elizabeth. Hívhatom Elizabethnek?- a hangja is kedves volt. Bólintottam egyet, úgy éreztem megérdemli, és megint írt valamit a noteszába- Hogy érzi magát?- tátogtam, mintha válaszolni akarnék, de aztán ellazítottam az arcizmaimat és újra folytattam a megszokott utamat a mellékhelyiségbe.
   Ezúttal a kézmosó környéke ütésgátló felszerelést kapott. Volt egy matrac a padlón, és a fa bútorok, meg a tükör is eltűnt. Az első alkalom óta nem volt olyan szerencsém, hogy valaki bent felejtette volna a telefonját. Pedig jó lett volna tudni hol vagyok. Végül is nem lett használatba véve a védő felszerelés, mert a WC lehúzása után tíz másodperccel, mire kinyitottam a csapot maci már mögöttem állt és felkészült, hogy elkapjon. Visszavitt a szobába és óvatosan lefektetett az ágyra.
   Valami hideget nyomtak a számba. Véletlenül összerezzentem, meglepetésemben, ezért nyöszörögve megpróbáltam elhúzni a fejem. Leengedtem a védelmem, mert biztonságban éreztem magam. A maci nyugtatásképpen (szerintem ő is reflexből cselekedve) a homlokomra tette a kezét és csitítgatva simogatta meg az arcom. Úgy döntöttem, ha már lúd legyen kövér alapon újra kinyitom a szemem. Egy hőmérő szemezett velem. Ismét nyöszörögtem és felnőtthöz nem illően a maci felé nyújtottam a karom.
   Mint már említettem, ez a reflex cselekedetek napja. És a meglepetések is, mert a maci magához húzott és felemelt a mellkasára. Mint valami kisbabát ringatni kezdett. Majd elolvadtam olyan cuki volt. Most vagy van egy kistestvére, vagy pedig apuka, de nem éreztem, hogy szokatlan lett volna neki az, hogy valakit ringasson a karjaiban. Befészkeltem magam az ölelésébe és egy nagy sóhaj után "újra" álomba merültem. Azaz úgy tettem mintha azt tenném.
  -Ez furcsa volt- szólalt meg egy perc csöndet követően a doki.
  -Most először tért magához azután, hogy elájult kézmosás után- dörmögte halkan a maci. Sajnos még mindig nem tudtam a nevét- Mi baja van?
  -Nem tudom- lapok suhogása hallatszott- Valószínűleg az allergiás reakció utáni sokkhatás hatalmasodott el rajta így. Itt az áll- újabb suhogás- Hogy rosszul reagált az injekcióra- fel állt a testem teljes felületén még a legkisebb szőröm is. Pedig csak kimondta, hogy injekció. Akaratlanul is kirázott a hideg.
  -Hé doktor, nézze csak- maci nyilván észrevette, mert (gondolom) elindult a doki felé- Amikor kimondta, hogy injekció- sajnos ezúttal összerezzentem a voldemort szóra- Megint. Látta?
  -Igen. Egy rejtély legalább megoldódott. Feltételezhetően van egy kis fóbiája, amihez hozzátolódott az allergia. Így a sokkhatás súlyossága is kicsit érthetőbb- csattanás hallatszott (ha! ezúttal még csak szemem se rebbent!), majd újra csend- Azt hiszem akkor nincs szükség arra, hogy itt maradjon. Sajnálom ezt mondani, de szállítható állapotban van. Vigyék csak a vallató szobába- he? Nem inkább a börtönkórházba?- Mindjárt hozok egy kerekes széket, majd abban levihetjük. Számítottak arra, hogy nem szükséges az orvosi ellátás. Már előkészítették neki a kettes vallatót. Az az egyetlen amihez tartozik külön mosdó. Legalább nem olyan hülyék a fejesek.
   Ha jól vettem ki a szavaiból akkor, lehet, hogy nem is vagyok kórházban. Sejtéseim akkor igazolódtak be teljesen amikor tíz perc gurulást és liftezést követően újra lefektettek egy ágyra. A levegő egy kicsit állott volt, nyilván valahol a föld alatt van ez a vallató szoba. Viszont ez azt jelenti, hogy sokkal nehezebb lesz elhagynom a szobát. És lassan ennem is kellene valamit. Akármennyire is lassítottam le az anyagcserémet, két hétnél tovább már én sem bírom ki csak csapvízzel.

1. Álom

   Egész jól kezdődött a hetem. Az új munkahelyemen a főnököm szuperszexi, ráadásul alig két nappal később átrakott egy másik részlegre csak azért, hogy többé ne legyen a főnököm, és ezért másnap randira hívhasson. A héten többet találkoztam Lucky-val mint Lock-kal, ráadásul Lock akkor is bezárkózott és tervezett mindenfélét amikor éppen előjött. Ly-t pedig alig 18 évesen felvették egy grafikával foglalatoskodó céghez mint friss diplomás gyakornok. Még a szülinapomra esett meglepetésrandim is jól sikerült. Aztán alig értem haza, hogy átöltözzek az előrehozott karácsonyi céges partimra, beindult a péntek 13.

   Otthon Lock várt, a szokásos fekete bőrhacukámmal a kezében. Már megint "megtalálta" a szüleink gyilkosát. Ez mindig így ment, csak reméltem, hogy a következő szerencsétlent már csak szilveszter után jelöli ki. Eddig, csak egyetlen egyszer fajultak el a dolgok. Amikor első alkalommal még nem vettük komolyan, hogy ó most bosszút áll. A postásunk hagyta ott a fogát egy sikátorban. Lock brutálisan meggyilkolta, de az "esze" még meg volt, és nem hagyott hátra semmilyen rá utaló nyomot, ezért sose kapták el.

   Azóta mindig megállítjuk valahogy. Utolsó alkalommal azt mondtuk neki, hogy az a férfi még aligha érhette el a nagypapa kort aki megölte a szüleinket, ezért sikerült elhárítanunk a veszélyt szegény rendőrfőnök úrról. Nehezen ment, de a közül a tizenhat közül akiket eddig kiválasztott, csak egy halt meg. És pont a szülinapomon, három év és egy nappal a haláluk napja után "újra" megtalálta a gyilkost. Mert akárhányszor mondjuk neki, hogy ő aznap meghalt, sose hiszi el. Mit ne mondjak, meredek eset.

  Úgyhogy most ahelyett, hogy egy hihetetlen pasi mellett ünnepelném a szülinapom egy céges partin, kint fekszem egy háztetőn a szabad ég alatt. Lock ezúttal pont ott találta meg a célpontját ahol nem hittem volna. Hát maradjunk annyiban, hogy végül is csak jelenésem lesz a céges partin. És egyúttal belerondítok a dress-code-ba is. Kosztüm helyett tapadó bőrhacuka. Nyami. Legalább szexi leszek.

   Balomon hátizsákkal a hátán Lock éppen egy messzelátóval kémleli a terepet, míg a másik oldalán Ly hasal, már-már unottan. Még öltözés közben kieszeltük, hogy beindítjuk a tűzjelzőt, és így tönkretesszük az öcsém tervét, hogy a zűrzavarban elveszítse a nyomot. Mindig csak egyszer akar megölni egy embert, ha nem sikerül úgy fogja fel, hogy akkor nem is ő a gyilkos.  Ly méteres barna haját összefontam és kontyba tekertem, hogy ne sérüljön, míg az enyémet csak lófarokba fogtam, hogy ne legyen útban. Fekete szögegyenes hajamat még az olló is nehezen vágja, nem aggódom amiatt, hogy ő-kezelhetetlenségének valami baja esne.

   Minden jól is ment amíg a mögöttünk jövő Lock be nem csipogott a fémérzékelőnél. Egy pillanatra mindhárman lefagytunk. Fene se gondolta valami veszélyeset cipelt a táskájában. Azt hittem váltóruhát, és a bűnhely tisztítására szolgáló hipót, vagy ilyenek. Eddig mindig az volt benne, ezért már meg se kérdeztem. A futás közben jöttem, rá, hogy ez mekkora hiba volt. Amikor valaki felismert. Azt hiszem életemben először vesszük majd hasznát annak a tengernyi mennyiségű pénznek a lenyomozhatatlanságának. Még ma el kell hagynunk az országot, sőt, talán még a kontinenst is. Pedig minden olyan jól ment.

   És másodpercekkel később jött a következő sokk. Már a fejemben készen állt a tökéletes terv, amikor Lock lefelé indult a hotel főlépcsőjén és nem fel. A pinceszintről csak ezen a szerencsétlen lépcsőn lehet közlekedni, a többi útvonalat csak a riasztórendszer beindítása nyitja ki. Lent pedig, csak füstérzékelők vannak. Annak ténye, hogy az öcsém erre nem emlékezett mutatja meg, hogy mennyire megbízhatatlan lett a fotografikus memóriája amikor őrültbe kapcsolt.

   Hátranézek, hogy ellenőrizzem mennyire közel vannak a biztonságiak. Két dolog is történt egyszerre. Megláttam az aránytalanul sok egyenruhást, és nekimentem egy embernek.

  -A francba- szitkozódtam, de gyorsan felálltam.

  -Hanel?- szólt hozzám akinek nekimentem, és még cifrábbat káromkodtam.

  -Bocsi Jackwell, sietek- intettem hátra ex-új főnökömnek. Csodálatos egy napot lehettem a részlegén. Bocs, másfél. A Mai napot félnek számítva.

   Futottam tovább, de a többiek már majdnem a legalsó szintre értek, ezért kénytelen voltam a korlátokon átugorva lefelé közlekedni. Ily módon előztem meg őket.

  -Idióta vadbarom- sziszegtem életemben először az öcsém fülébe- Mégis mit képzeltél, cigizünk a mosdóban, hogy beinduljon a tűzjelző? Hogy terveztél kijutni a pinceszintek legaljáról?

  Nem várta meg a válaszát. a két sokkos tizenéves bűnözőt magam után rángatva mentem az előadóba, szerencse vagy sem, pont utánunk zárták be az ajtókat. Gyorsan leültünk a gyér nézőtér első sorába. Lock a jobb, míg Ly a bal oldalamra. Fogtuk egymás kezét és morzéval kommunikáltunk, görcsösen előrenézve. Lock először sajnálkozott, majd nyilván beindult az agya, mert hirtelen megpróbált rávenni arra, hogy törjek, ki és meneküljek el nélkülük, majd soha többé vissza se nézzek. A balomról csak a szeretlek és a remegés jött át. Az, hogy nem menekültünk tovább elmondta neki, hogy miatta adtuk fel. Nélküle még lenne esélyünk, de mi sose menekülnénk el. Ismert minket annyira, hogy ne próbáljon meg ellenkezni. 

   Közel fél óránk volt búcsúzkodni. Aztán kimerevedett a képkocka és bejött pár tucat ember, fegyverrel és anélkül. Én pedig remegni kezdtem az anélküliektől. A teremben sugdolózás támadt, mindkét kezemet megszorította egyik, másik testvérem. Oké. Már az is különös, hogy egy fémdetektor becsipogása ennyi embert mozgósít, de hogy még tűkkel is készültek az már tényleg kiveri nálam a biztosítékot. Lock a fülembe súg. Valamikor felállt és most a kezével próbálja meg leszedni az enyémet az övéről. Elengedem. A táskát a széken hagyja és feltett kézzel ellép mellőlünk.

  -Ők nem tettek semmit- bólint felénk nyugodt hangszínnel- Csak azért jöttek velem, hogy megállítsanak.

   Lyra felnyüszít mellettem, de én még mindig sokk alatt vagyok így csak lassan fogom fel a dolgokat. Mivel nem tudnék lábra állni csak a fejemet rázom ellenkezve.

  -Mindent én csináltam. A leveleket és a patkányt is. Mindent- he? Levél és patkány.

  -Lees?- hallottam tompán ahogy mellőlem szól hozzám egy hang- Lees? Minden rendben?

   Megrázom a fejem, de a szemeim csak egy pontot néznek. Talán jobb lesz, ha nem tenném ezt. Úgyhogy most inkább szépen behunyom a szemem. Igen, az menni fog. Mozgolódás támad, majd Lock szitkozódik és bilincs kattan valahol két csuklóra. Lock-éra. Megint mozgolódnak, de ezúttal felénk, és már majdnem kinyitom a szemem kíváncsiságomra amikor Lock felcsattan.

  -Elizadeth Hanel! Ki ne merd nyitni a szemed!- a csend fülsüketítően zeng a teremben, de nem ellenkezem.

   Valaki a mögöttünk lévő sorokból feláll, de nem az foglalkoztat, mert valaki megfogott. Irtózom a tűktől. Halkan kértem, hogy ne, de nem ellenkeztem testileg. Már az előtt is kábult voltam, hogy belém szúrták volna, csak  Lyra-hoz bújtam miközben tartották a kezem. A tű érintésétől rögtön kikapcsolt a testem, fejben is csak homályosan voltam ott. Megint csend, és amikor a tű elhagyja a testemet sok minden történik a környezetemben. A szúrás, helyéből automatikusan kilöki a testem amit belé fecskendeztek, majd bezárja az apró lyukat és a bennem maradt vakcinát nem oldja fel, hanem elindítja a könnycsatornám felé, hogy ott távozzon a szervezetemből.

   Barátnőmet is begyógyszerezik, de nála nem hat olyan gyorsan ezért ő is meg Lock is pánikba esik, hogy mi van velem. Pár másodperc után a bal kezemen lévő szorítás teljesen megszűnik, de azt nem is értem én miért vagyok ilyen zsibbadt egyszerűen csak aludni vágyok. Lassan előre sétál az is aki a hátsó sorok egyikéből állt fel amitől az öcsém megvadul így erőszakkal kinyitom a szememet, hogy megnézzem  miért. Felismerem a férfit, de nem miatta állok fel.  Dülöngélve odamegyek a testvéremhez, majd lassan köré fonom a kezeimet. Csitítgatom miközben egyre csak gyilkost kiállt.
   Beletelik egy percbe mire lenyugszik és karomba omlik. Reszket, de nem sír, csak tudja, hogy mindennek vége, túl messzire ment. A mi kis nyelvünkön, amit még Lyra-nak se tanítottunk meg, kérlelem, hogy aludjon el, majd Lucky megvédi őt. A körülöttünk lévők mozgolódni kezdenek amikor összeesik az ölelésemben, de velük nem törődve leülök vele a földre. Mindeközben ringatom. Legalább most jó nővére akarok lenni, ha már megvédenem nem sikerült. Megfogják a kezem és pont a szúrás előtti pillanatban súgom neki a másik nevét, hogy ő ébredjen fel. Az altató megint nem hat, de újra ezúttal sokkal erősebb zsibbadásroham jön rám.
   Erőlködöm. Biztosra kell mennem, hogy sikerült felébresztenem őt. Lassan kinyílik a szeme. Zöld,  sikerrel jártam. Míg Lock szeme kék Lucky-é zöld. Kicsi, de fontos külső különbség. Mondom neki, hogy vigyázzon rá, és magára. Nagy komolyan bólint majd úgy dönt mégiscsak alszik egyet. Őt sohase tudtam befolyásolni, ez az első alkalom, hogy Ly-on kívül valakire hallgat. Mosolyogva állok fel miután lefektettem. Így most már nem esik semmi bajuk. Felemelem a fejem a plafon felé sóhajtok amitől veszélyesen kilengek. Becsukom a szemem, de még nem akarom elengedni a peremet.
 Karokat érzek magam körül, meleget és ismerőset. Ő az. Aki egy nap alatt belém szeretett. A szexi és okos ex-főnököm. És akit az öcsém ezúttal meg akart ölni. Valószínűleg sose látom őt újra, ezért mélyen a csokibarna szemeibe nézek. A fülem kapcsolt ki először. Mond is valamit, de csak a légáramlatot érzem amit a szavaival idéz elő. Mindenért kárpótol a tekintete. Megbántott és értetlen, közben haragszik is magára, hogy nem jött rá, ki vagyok. Még hogyha nem is hitte el, hogy nekem mi volt a szerepem ebben az értethette kuszaságban örülök, hogy még egyszer utoljára láthattam.                 Egészen addig nézem amíg el nem homályosul a sötétbe a tekintem és a kifejezése aggódóvá nem válik ahogy összeomlok a kezében. Majd másodpercekkel később fennakad a szemem és mély álomba merülök.

0. Álom

   A szüleinket szemünk láttára gyilkolták meg. Ennek már lassan három éve. Az óta az öcsém kettészakadt. Mind képletesen, mind szó szerint. Egy átlagos embernél ez skizofréniának mondanák. Csakhogy mi nem vagyunk átlagosak a szó szoros értelmében. Azaz én és ő. Mi amolyan eltévedt biológiai zsákutca vagyunk. Nem szó szerint, egyszerűen csak lesiklottunk, nagyjából két-háromszáz éve. Nem sok idő az, de akkor is számít. Főleg, ha orgyilkosok az ember rokonai. Így hát drága-jóanyám szívbaj nélkül mészárolta le minden hozzátartozóját mintegy harminc évvel ezelőtt. Mielőtt még azok ölték volna meg apámat.
   Az övék egy híres neves első látásra szerelem volt. Csakhogy anyámnak azt lett volna, a dolga, hogy megölje őt, így egy kicsit meg kellett nyirbálni a családfát. Így maradt rá három árvájuk a haláluk után egyedül a nagyvilágra. Én, az öcsém és Lyra. Ly nem az édestestvérünk. Körülbelül hat éves lehetett amikor a szüleim rátaláltak egy sikátorban. Egy kurva munkai ártalma volt, akit senki sem hiányolt amikor az anyja férjhez ment. Így hát magukhoz vették. Igazából még neve sem volt, én neveztem el a haja után. Olyan színe volt mint az otthoni hárfámnak és valahogy jött a dolog.
   Hamar kiderült, hogy én és a testvérem is örökölte a családi "átkot". Az öcsém mérhetetlen IQ-val rendelkezik. Tulajdonképpen a memóriája attól a pillanattól kezdve mindent tárol, hogy kifejlődött anyám méhében az a része az agyának ami a memóriáért felel. Mondjuk szerencsére képes elfelejteni dolgokat, de ha akarja bármikor újraidézheti őket. Ez s az IQ-ának a nem létező hányadosa tette meg őt a fő stratégánknak. Én száz százalékig kontroll alatt tudom tartani a testem. Persze csak ha akarom. Tudja az önmagát is vezetgetni. Például ki tudom kapcsolni azokat az idegvégződéseket amik a fájdalmat továbbítják az agyba meg ilyenek.
   Sokáig tartott míg megtanultuk irányítani önmagunkat ami kisebb nagyobb baleseteket idézett elő. Amiket egyikünk se szívesen hánytorgatott fel. Az anyánk igazából valahogy a kettőn keveréke volt. Csak mi külön, külön kicsit erősebb kiadásban jöttünk létre amikor elhagytuk őt. Átlag feletti IQ-ával és különösen erős izomzatával illetve csontszerkezetével könnyűszerrel elhárította az elé gördült akadályokat. Aztán tizenkilencedik születésnapom előtt egy nappal jött a kracht. Egy drogos férfi képében.
   Éppen indultunk volna a cukrászdába, hogy megvegyük a tortámat (egy nappal a szülinap előtt nálunk hagyomány, hogy a család elkísérje a szülinapost tortát választani) amikor csengettek. Ly még az emeleten készülődött, én és a kis Sebastian épp a cipőnket, míg anyám a kabátját vette. Apu már indulásra készen állt az ajtóban ezért ő nyitott ajtó. Szerencse vagy sem, de azonnal meghalt egy jól irányzott késszúrásnak köszönhetően a homlokába. Anyu kapcsolt a leghamarabb. Odarohant hozzá és levetette mellé magát, még csak nem is gondolt arra, hogy a férfi először a nyakát roncsolja szét a vadászkésével majd az arcát. Ő már viszont nem úszta meg szenvedés nélkül.
   Pont mint az öcsém. Pemierplánban nézte végig a jelenetet. Ő és az ő tökéletes valamint még irányíthatatlan memóriája. Csak nézte lefagyva anyánk haláltusáját amíg el nem ájult a sokktól. Akkor tértem magamhoz amikor óriási pupillával és dülöngélve megindult a folyosón a gyilkos. Én pedig egy másodperc alatt kitörtem a nyakát. Felüvöltöttem az emeletre Ly-nak, hogy ne jöjjön le amíg mást nem mondok és hívja a rendőrséget. Szerencsére szót fogadott. Nem való ez a látvány egy alig tizenöt éves kislány szemének.
   Akkor értem fel az emeletre amikor az kérdezte a diszpécser, hogy mi történ így elvettem a húgomtól a telefont és leraktam az ágyára a még mindig ájult öcsémet. Miközben kimentem a szobából bemutatkoztam, majd lementem a földszintre és ott mondtam el, hogy mi történt. Hogy egy ismeretlen férfi megölte a szüleimet majd elcsúszott vérébe és kitört a nyaka. Meg persze azt is, hogy nincs pulzusa, az öcsém pedig elájult. Azt az éjszakát csak azért bírtam ki ép ésszel, mert elnyomtam az érzéseim.
   Viszont amikor egy héttel később s csupán két nappal a temetés után milliókkal a bankszámlánkon az öcsém felébredt a kórházban kiderült, hogy nem csak sokkhatás érte. Az elméje is megbomlott. Az ő személyes kis paradicsoma ketté vállt, és lett belőle egy éretlen és egy rohadt alma. Az éretlen boldog volt a saját kis Ly központú világában miközben a világról mit sem tudva éldegélt. De a rohadt a gyilkos megrögzött üldözőjévé vált az ő megbomlott elméjével. Így lett Sebastian-ból Lucky-Lock. Egy skizofrén őrült két ellentétes személyiséggel a saját ereje miatt.