Meglepő, de a fülem csak három nappal későbbre jött rendbe. Ez is mutatta, hogy tényleg komoly volt a baj. Mire másnap a Doki megvizsgált már nem volt beszakadva a dobhártyám, de a sípolás és a hányinger csak fokozatosan múlt el. Persze nem hánytam, amint érztem, hogy kellene kiiktattam az érzést. Eszembe sem volt még egyszer átélni azt a borzalmat. Marie, a barna hajú nő, akiről kiderült, hogy nem is takarító nő, nagyon sok időt töltött a szobámban. Kártyáztunk, és hozott váltóruhát, meg tisztálkodó szereket. Sőt, már a második napra elérte, hogy helyezzenek át egy olyan szobába amihez tényleg tartozik fürdő.
Míg átvittek eltakarták egy kendővel a szememet. Persze azt nem tudhatták, hogy már majdnem teljesen megjavult akkorra a hallásom. Bár nem sokat segített a helyzeten. A liftel is mentünk, de azt se tudom fel vagy, le, mert a mozgása és hogy nem láttam, felerősítette a hányingert. Soha a büdös életbe nem fogom még egyszer a füleim épségét feláldozni semmiért sem! Komolyan! Bár mégis honnan a francból tudhattam volna, hogy milyen érzés lesz? Abban az öt percben tényleg közel álltam ahhoz, hogy viszont lássam a reggelimet.
Megint egy kerekesszékkel szállítottak, csak ezúttal hozzá kötötték a kezemet. És.... Argh, mindegy! Nem is akarok többé gondolni azokra a napokra. Csak igen bonyolult dolog a felejtés, ha igazából nem is nagyon tehetném meg... Valahogy meg kéne szöknöm, nem megszoknom! Nem segít ezen az sem, hogy imádom az új háló részem. Csupa semleges szín. A fal, és a fürdő csempéje fehér, az ágyon a takaró pedig kék. Más nincs is szinte bent. Gondolom ha már nincs kamera akkor, nem kockáztatják meg, hogy valahogy kitörjek. Mert hát ja, innen csak kitörni lehetne. Az ajtót szerintem egyenesen egy börtöncelláról szedték le, csak, hogy ide biggyesszthessék. Vas óriás és egy olyan kis ablakocska is van rajta amin óránként egyszer benéznek.
Marie most is benn van. Meglepő, de senki más nem zargatott még rajta és a Dokin kívül. Még Ma-... Tony sem. Úgy érzem terveznek valamit. Nem létezik, hogy békén hagyjanak, hiszen végre normálisan ki tudnának kérdezni. Éppen az ebéd közepén jártunk amikor kopogtattak. Spenótos tészta, de hát örülök, hogy megvan a változatosság. Na szóval kopogtattak. Választ nem vártak, beléptek ők a nélkül is
-Persze jöjjetek csak be. Neem, nem zavartok- jött a gúnyos hozzászólás Marie-tól. Asztal és szék híján mind a ketten az ágyon eszünk, törökülésben- Vagy mégis? Hmm... Igen, zavartok.
-Marie menj ki- hagyta figyelmen kívül húga beszólását Tony. Ja igen, ezt el is felejtettem. Ezek ketten testvérek. Mondtam én, hogy a Macinak van vagy egy kistestvére vagy egy gyereke! HA, pipa.
-Dehogy megyek. Ha nem látnád éppen az ebédem közepénél tartok!
-Marie, ne kelljen kétszer kérnem- óóó, ez biza elég bajsejletű hanghordozás volt. Imádom a mozit! Persze ezt szépen magamban tartom, helyette csak leteszem az evőeszközt a tányérra és kihúzott háttal figyelem a jelenetet.
Marie végül is egy intenzív szempárbajt követően feláll és a kezében a megkezdett ebédjével kiindul a szobából, de egy mondatnyi "Ezt még nem fejeztük be!"-re megáll a Maci mellett. Sajnos úgy látszik nem lesz itt mozi. Pedig ígéretesnek tűnt. Miután becsukódott az ajtó újdonsült barátom mögött Tony és az idegen, aki bejött vele, közelebb jönnek hozzám. Előbbi elfoglalja a húga helyét míg az utóbbi csak toporogva megáll az ágy előtt. Először. Utána egy vállvonást követően leül velem szemben.
-Hogy érzed magad?- kérdezi Tony. Most először jött be ebbe a szobába mióta áthelyeztek. Bár az mintha csak tegnap lett volna.
-Már hallok- felelem szűkszavúan. Azaz én azt gondoltam megválaszoltam a kérdést, de a beálló csönd arra késztet, hogy részletesebben elmélyüljek mibenlétem kifejezésének- Már nem szédülök, és a fülem sem cseng. Néha még rám tör a hányinger, de azt könnyen figyelmen kívül tudom hagyni.
-Az jó- ellenőrzi a lázamat (tök feleslegesen, mert eddig sem volt) és átadja a szót az idegennek.
-Dr. Luther Willroy- nyújt kezet, amit kézségesen meg is rázok.
-Miss Elizabeth Hanel- bocs, muszály volt. Meg persze a szemöldök vonás is.
-Azt hiszem inkább a lényegre török. Én voltam az öccse pchiológusa miután hozzánk került
-Minek az neki?- horkantottam- Gondolom meg se szólalt amikor kérdezték. Lemerem fogadni, hogy bevonult a sarokba és csak néha hátrapillantott a válla fölött magára.
-Kísérteties, hogy ilyen jól ismeri az öccsét- ráncolta a homlokát- Épp ezért döntöttünk úgy, hogy elvisszük az őrültek házába úgy két napja.
-Maga hülye- közöltem vele totál ledöbbenve- Basszus ennél jobb lehetőséget nem is adhatott volna neki!- egyszerre öntött el nyugalom és idegesség. Pedig nem is tudtam, hogy ez lehetséges- Akkor ezért nem voltak látogatóim mióta ide hoztatok- tártam szét a karomat nevetve (egy kicsit asszem fel is pofoztam a balommal Tonyt)- Mert próbálták megtalálni az öcsémet!
Várjunk csak. Ha ő megszökött, mégpedig a körülöttem hápogó férfiak reakciójából arra következtetek, hogy fején találtam a szöget, akkor én se tudom, hogy hol van. Mondjuk eddig se tudtam.
-Honnan tudja, hogy nem találjuk?- válik gyanakvóvá a hangja és ezzel egy időben Maci úgy dönt árulást hajt végbe és sunyi módon oldalról rám vetődve a matracba passzíroz. És cseppet se esik jól, hogy a térde a hátamba ékelődik, valamint a matrac rugói intenzív használatba vétele miatt régi jó barátként vagyok kénytelen üdvözölni a hányingert.
Újonnal kifejlesztett reflexxel rántom a szám elé mindkét tenyeremet és próbálom görnyeszteni a hátamat, hogy magam alá húzhassam a lábaimat. Mint ahogy arra előre is számíthatta volna esélyem se volt rá ezt kivitelezni egy megtermett áruló izomkolosszussal a hátamon. Már a torkomban érzem a savat amikor eltűnik rólam a súly. Eskü puskagólyóként lőttem ki a mosdó felé, de még az ágyat se tudtam elhagyni mire eltűnt alólam a talaj. Drága Tony nem leszállt rólam hanem csak fogást váltott.
És másodpercekkel később már a WC fölött hánytam, miközben a hajamat hátrafogva és a hátamat simogatva a fülembe duruzsolt az aki per pillanat teljes zavarban tartotta az elmémet.
-Bocsi, bocsi, bocsi- nyugtatgatott- Így tovább kislány. Jobb kint mint bent, ne tartsd vissza- megmondom őszintén, nem esett nehezemre szót fogadni.
-Hozhatok valamit?- kérdezte az ajtóból a psichomókus- Valami üdítőt esetleg?
-Narancslét- annyira rekedt volt a hangom, hogy inkább megismételtem- Egy kis narancslé most igazán jól esne.
Csak fél órával később (narancslével a kezemben) folytattuk a beszélgetést. Tony, mint kiderült, spontán eldőlt annyira meglepődött és igazából nem is akarta rám vetni magát. Igazán édes volt, ahogy bánatos kiskutyaszemekkel mentegetőzött.
-Az öcsém mindig is a szökés nagymestere volt- mondtam miután nem hagyták abba a faggatásom. A párbeszéd már eléggé untatott úgyhogy lassan csinálnom kéne valamit.
Miközben ezen gondolkodtam sikeresen elbambultam. Persze csak véletlenül, de jó ötletnek bizonyult hülyén kinézni a vakvilágba.
-Doctor- vág közbe a kérdések özönébe Tony -Szerintem elvesztettük.
Lassan felemelem a fejem ahogy Mackó finom erőszakkal szembefordít magával.
-Mi? Ja, nem. Csak valahogy elfáradtam- válaszoltam, tudatosan lassabban mint amilyen ritmusban eddig beszéltem.
Rásegítve az igazra (tényleg álmos voltam) jobra kibillentettem a fejemet. Így pont rálátásom nyílt a doki beletörődő sohajtása miatt elnyúló ábrázatára. Mégis újra határozottan folytatta pár másodperccel később a kérdés özönt.
-Van bármi ötlete is arra, hogy merre lehet az öccse?
-... Mikor is tűnt el? Két nap?- gondolkoztam hangosan. Két nap alatt már rég kidolgozott egy modszert, hogy megszöktesse Ly-t. Valószínüleg már meg is tette, nem is értem, hogy akkor miért is nem ezzel kezdték.
-Igen, ketttő- sohajtott újfent a doki. Felkuncogtam magamban arra a gondolatra, hogy még aznap megszökött, hogy a diliházba nyomták. Neki sikerült az, ami nekem nem. Lehet kicsit kitartóbbnak kellett volna lennem. Késő bánat. Úgy látszik ténylegesen kiadthattam némi kuncogást magambol mivel előttem ülő pchiomókus elég érdekes arckifejezést vett fel- Mi olyan vicces?- kérdezte a doki.
-Semmi semmi. Amúgy csak hogy a kérdésre visszatérve- ásítottam el magam- Két nap alatt sok mindent véghez tud vinni- mondtam lecsukódó szemekkel- Nyilván már ki is szabadította Ly-t, most vagy itt van az épületben, hogy engem is kivigyen innen- két hallgatóm (plusz azok akik a tükör túloldalán vannak) szavaimra mozgolódásba kezdtek. Nyilván tényleg szabadok a testvéreim, mosolyodtam el- Vagy pedig már egy másik kontinensen van és próbál rájönni egyálltalán akarom e, hogy kiszabadítson.
Eddigi mondandóm végére már csaknem görnyedeztem fáradtságomban. Valahogy abnormális álmosság tört rám egyik pillanatról a másikra. Pedig olyan éhes voltam ez előtt. Na mindegy. Fejem elfordítva belenézek a kamerába és nemlegesen megrázom a fejemet. Bárhol is van az egyszer biztos, hogy már az első nap óta megtalált, és rácsatlakozott az itteni biztonsági rendszerre. Mintha csak válaszolna a kamera fel le bólogat.
-Mi a- ugrik fel mellőlem drága macibogyóm, csakhogy másodpercekkel később miután a kamerát erőszakosan eltávolította visszatérjen és vállaimat megrázva talpra rántson- Mesélj el mindent amit tudnunk kell róla!
Mondandóm nem akaródzik kijönni és órdító követelését dacos hallgatással válaszolom. Azaz válaszolnám, de a helyzet túlontúl érdekes ahhoz, hogy ezt megtegyem.
-Semmit se kell tudni róla- nézek a szemébe- Azon kívül, hogy ezek után nem fog bántani senkit sem mindaddig amíg nekem nem esik bántódásom. Sőt, tudok ennél jobbat is mondani- hajolok kicsit közelebb, hogy hallja amit suttogni készülök- Terhes vagyok- dallamos két szavam nagyobb hatást kelt mint azt gondoltam volna.
Először csak értetlenkedve bambul egy kicsit, majd érdekes fejet vágva elengedi a vállaimat és leesett állal nézi végig ahogy a takaró alá bemászva alváshoz helyezkedem. És amikor ténylegesen leesik neki hosszú káromkodások közepette fogja meg a fejét. Furcsán boldognak nez ki amit nem tudok hova tenni ezért csak, hogy egy kicsit segítsek úgy döntök inkább elmondom ami tényleg fontos. Hiszen meg merek esküdni hogy pocaklakóm ültető szépfiúja a tükör túloldalán egyenlőre nem így reagálna a fejleményekre.
-Az öcsém tudathasadásos izében szenved- kicsit hangosra vettem a szót, hogy magamra vonjam pattogó dörmögőm figyelmét- Fotografikus memóriával született és amikor a szüleink a szemei előtt lettek meggyilkolva egy kicsit, hogy úgy mondjam megbomlott az elmélye. A gyilkos még akkor meghalt de ő a fejébe vette az ellenkezőjét és a mai napig őt üldözi- ahogy elkomorult fejjel figyelnek engem felülök és a fejemet vakarva folytatom- Ha egyszer meghiósul a terve, nem fog újra gyilkossággal próbálkozni, biztosra vehetitek hogy, nem fog újra támadni. Meg amúgy is. Most, hogy már tudja nem kell kimentenie az is lehet, hogy random bekopog holnap, hogy ide költözzön- vonok vállat- Azt ajánlom, hogy abban az esetben inkább kezeljétek barátságosan mintsem ellenkezője. Hajlamos adok kapok módon tükörként viselkedni. Lehet, hogy őrült de okos is. Ki tudja milyen fegyverek vannak akár a bőre alatt is.
Befejezve összecsapott útmutatómat visszafeküdve vackolom be magam. Annak ellenére, hogy percekkel ezelőtt készen álltam menten elaludni, ezúttal rájöttem, hogy nem fog az olyan könnyen menni. Becserkészve elfelejtett spenótos tésztámat magamhoz húzom és folytatom az evést. A doktor valamikor elhagyhadta a szobát, mert Tony volt az egyetlen aki megfejthetettlen arckifejezéssel méregette habzsoló énemet.
-A húgommal azt terveztük, hogy a tűzjelző beindításával meghiúsítjuk a tervét- folytattam amikor elfogyott az étel a tányéromról- Nem tudtuk hogy kit akar megölni, de eddig a sokból csak a legelső áldozatot ölte meg. Hogy úgy mondjam nem számítottunk egy kicsit sem arra, hogy elszámolja a dolgokat. Én... végre kezdtek a dolgok jóra fordulni- bár eddig neki szántam a mondandómat ezúttal újra a tükörre néztem és szomorúan sohajtottam. Nem volt senki sem a túloldalon- Szeretném, ha senkinek sem mondanád al amit az előbb mondtam- könyörögtem újra a Macinak- Nem hiszem, hogy az apajelölt örülne a dolgok alakulásának- savanyú ábrázatom nem volt színészkedés. Úgy éreztem vagyok olyan helyzetben, hogy megértést leljek a másik oldalon.
-... Tőlem nem fogja hallani- válaszolja hosszú csendet követően- De hamarosan már nem tudod tovább titkolni- néz a még lapos hasamra- Ismerem őt. Szerintem örülni fog egy babának. Mindig is nagy családra vágyott.
-Lehetne egy kérésem?- terelem el inkább a témát- Szörnyen vágyom egy kis pudingra kovászos uborkával- sose gondoltam volna, hogy egyszer az életben elhagyja ez a mondat a számat.
-Ez undorító- motyogja a nem létező bajsza alatt de én tovább ostromolom bociszemeket eresztve- Legyen, de nem fogom a hajadat ha minden visszajön miután megeszed ezt a szörnyű kombót!
Természetesen végig fogta. Még vizes törölközőt is tett a tarkómra.
Míg átvittek eltakarták egy kendővel a szememet. Persze azt nem tudhatták, hogy már majdnem teljesen megjavult akkorra a hallásom. Bár nem sokat segített a helyzeten. A liftel is mentünk, de azt se tudom fel vagy, le, mert a mozgása és hogy nem láttam, felerősítette a hányingert. Soha a büdös életbe nem fogom még egyszer a füleim épségét feláldozni semmiért sem! Komolyan! Bár mégis honnan a francból tudhattam volna, hogy milyen érzés lesz? Abban az öt percben tényleg közel álltam ahhoz, hogy viszont lássam a reggelimet.
Megint egy kerekesszékkel szállítottak, csak ezúttal hozzá kötötték a kezemet. És.... Argh, mindegy! Nem is akarok többé gondolni azokra a napokra. Csak igen bonyolult dolog a felejtés, ha igazából nem is nagyon tehetném meg... Valahogy meg kéne szöknöm, nem megszoknom! Nem segít ezen az sem, hogy imádom az új háló részem. Csupa semleges szín. A fal, és a fürdő csempéje fehér, az ágyon a takaró pedig kék. Más nincs is szinte bent. Gondolom ha már nincs kamera akkor, nem kockáztatják meg, hogy valahogy kitörjek. Mert hát ja, innen csak kitörni lehetne. Az ajtót szerintem egyenesen egy börtöncelláról szedték le, csak, hogy ide biggyesszthessék. Vas óriás és egy olyan kis ablakocska is van rajta amin óránként egyszer benéznek.
Marie most is benn van. Meglepő, de senki más nem zargatott még rajta és a Dokin kívül. Még Ma-... Tony sem. Úgy érzem terveznek valamit. Nem létezik, hogy békén hagyjanak, hiszen végre normálisan ki tudnának kérdezni. Éppen az ebéd közepén jártunk amikor kopogtattak. Spenótos tészta, de hát örülök, hogy megvan a változatosság. Na szóval kopogtattak. Választ nem vártak, beléptek ők a nélkül is
-Persze jöjjetek csak be. Neem, nem zavartok- jött a gúnyos hozzászólás Marie-tól. Asztal és szék híján mind a ketten az ágyon eszünk, törökülésben- Vagy mégis? Hmm... Igen, zavartok.
-Marie menj ki- hagyta figyelmen kívül húga beszólását Tony. Ja igen, ezt el is felejtettem. Ezek ketten testvérek. Mondtam én, hogy a Macinak van vagy egy kistestvére vagy egy gyereke! HA, pipa.
-Dehogy megyek. Ha nem látnád éppen az ebédem közepénél tartok!
-Marie, ne kelljen kétszer kérnem- óóó, ez biza elég bajsejletű hanghordozás volt. Imádom a mozit! Persze ezt szépen magamban tartom, helyette csak leteszem az evőeszközt a tányérra és kihúzott háttal figyelem a jelenetet.
Marie végül is egy intenzív szempárbajt követően feláll és a kezében a megkezdett ebédjével kiindul a szobából, de egy mondatnyi "Ezt még nem fejeztük be!"-re megáll a Maci mellett. Sajnos úgy látszik nem lesz itt mozi. Pedig ígéretesnek tűnt. Miután becsukódott az ajtó újdonsült barátom mögött Tony és az idegen, aki bejött vele, közelebb jönnek hozzám. Előbbi elfoglalja a húga helyét míg az utóbbi csak toporogva megáll az ágy előtt. Először. Utána egy vállvonást követően leül velem szemben.
-Hogy érzed magad?- kérdezi Tony. Most először jött be ebbe a szobába mióta áthelyeztek. Bár az mintha csak tegnap lett volna.
-Már hallok- felelem szűkszavúan. Azaz én azt gondoltam megválaszoltam a kérdést, de a beálló csönd arra késztet, hogy részletesebben elmélyüljek mibenlétem kifejezésének- Már nem szédülök, és a fülem sem cseng. Néha még rám tör a hányinger, de azt könnyen figyelmen kívül tudom hagyni.
-Az jó- ellenőrzi a lázamat (tök feleslegesen, mert eddig sem volt) és átadja a szót az idegennek.
-Dr. Luther Willroy- nyújt kezet, amit kézségesen meg is rázok.
-Miss Elizabeth Hanel- bocs, muszály volt. Meg persze a szemöldök vonás is.
-Azt hiszem inkább a lényegre török. Én voltam az öccse pchiológusa miután hozzánk került
-Minek az neki?- horkantottam- Gondolom meg se szólalt amikor kérdezték. Lemerem fogadni, hogy bevonult a sarokba és csak néha hátrapillantott a válla fölött magára.
-Kísérteties, hogy ilyen jól ismeri az öccsét- ráncolta a homlokát- Épp ezért döntöttünk úgy, hogy elvisszük az őrültek házába úgy két napja.
-Maga hülye- közöltem vele totál ledöbbenve- Basszus ennél jobb lehetőséget nem is adhatott volna neki!- egyszerre öntött el nyugalom és idegesség. Pedig nem is tudtam, hogy ez lehetséges- Akkor ezért nem voltak látogatóim mióta ide hoztatok- tártam szét a karomat nevetve (egy kicsit asszem fel is pofoztam a balommal Tonyt)- Mert próbálták megtalálni az öcsémet!
Várjunk csak. Ha ő megszökött, mégpedig a körülöttem hápogó férfiak reakciójából arra következtetek, hogy fején találtam a szöget, akkor én se tudom, hogy hol van. Mondjuk eddig se tudtam.
-Honnan tudja, hogy nem találjuk?- válik gyanakvóvá a hangja és ezzel egy időben Maci úgy dönt árulást hajt végbe és sunyi módon oldalról rám vetődve a matracba passzíroz. És cseppet se esik jól, hogy a térde a hátamba ékelődik, valamint a matrac rugói intenzív használatba vétele miatt régi jó barátként vagyok kénytelen üdvözölni a hányingert.
Újonnal kifejlesztett reflexxel rántom a szám elé mindkét tenyeremet és próbálom görnyeszteni a hátamat, hogy magam alá húzhassam a lábaimat. Mint ahogy arra előre is számíthatta volna esélyem se volt rá ezt kivitelezni egy megtermett áruló izomkolosszussal a hátamon. Már a torkomban érzem a savat amikor eltűnik rólam a súly. Eskü puskagólyóként lőttem ki a mosdó felé, de még az ágyat se tudtam elhagyni mire eltűnt alólam a talaj. Drága Tony nem leszállt rólam hanem csak fogást váltott.
És másodpercekkel később már a WC fölött hánytam, miközben a hajamat hátrafogva és a hátamat simogatva a fülembe duruzsolt az aki per pillanat teljes zavarban tartotta az elmémet.
-Bocsi, bocsi, bocsi- nyugtatgatott- Így tovább kislány. Jobb kint mint bent, ne tartsd vissza- megmondom őszintén, nem esett nehezemre szót fogadni.
-Hozhatok valamit?- kérdezte az ajtóból a psichomókus- Valami üdítőt esetleg?
-Narancslét- annyira rekedt volt a hangom, hogy inkább megismételtem- Egy kis narancslé most igazán jól esne.
Csak fél órával később (narancslével a kezemben) folytattuk a beszélgetést. Tony, mint kiderült, spontán eldőlt annyira meglepődött és igazából nem is akarta rám vetni magát. Igazán édes volt, ahogy bánatos kiskutyaszemekkel mentegetőzött.
-Az öcsém mindig is a szökés nagymestere volt- mondtam miután nem hagyták abba a faggatásom. A párbeszéd már eléggé untatott úgyhogy lassan csinálnom kéne valamit.
Miközben ezen gondolkodtam sikeresen elbambultam. Persze csak véletlenül, de jó ötletnek bizonyult hülyén kinézni a vakvilágba.
-Doctor- vág közbe a kérdések özönébe Tony -Szerintem elvesztettük.
Lassan felemelem a fejem ahogy Mackó finom erőszakkal szembefordít magával.
-Mi? Ja, nem. Csak valahogy elfáradtam- válaszoltam, tudatosan lassabban mint amilyen ritmusban eddig beszéltem.
Rásegítve az igazra (tényleg álmos voltam) jobra kibillentettem a fejemet. Így pont rálátásom nyílt a doki beletörődő sohajtása miatt elnyúló ábrázatára. Mégis újra határozottan folytatta pár másodperccel később a kérdés özönt.
-Van bármi ötlete is arra, hogy merre lehet az öccse?
-... Mikor is tűnt el? Két nap?- gondolkoztam hangosan. Két nap alatt már rég kidolgozott egy modszert, hogy megszöktesse Ly-t. Valószínüleg már meg is tette, nem is értem, hogy akkor miért is nem ezzel kezdték.
-Igen, ketttő- sohajtott újfent a doki. Felkuncogtam magamban arra a gondolatra, hogy még aznap megszökött, hogy a diliházba nyomták. Neki sikerült az, ami nekem nem. Lehet kicsit kitartóbbnak kellett volna lennem. Késő bánat. Úgy látszik ténylegesen kiadthattam némi kuncogást magambol mivel előttem ülő pchiomókus elég érdekes arckifejezést vett fel- Mi olyan vicces?- kérdezte a doki.
-Semmi semmi. Amúgy csak hogy a kérdésre visszatérve- ásítottam el magam- Két nap alatt sok mindent véghez tud vinni- mondtam lecsukódó szemekkel- Nyilván már ki is szabadította Ly-t, most vagy itt van az épületben, hogy engem is kivigyen innen- két hallgatóm (plusz azok akik a tükör túloldalán vannak) szavaimra mozgolódásba kezdtek. Nyilván tényleg szabadok a testvéreim, mosolyodtam el- Vagy pedig már egy másik kontinensen van és próbál rájönni egyálltalán akarom e, hogy kiszabadítson.
Eddigi mondandóm végére már csaknem görnyedeztem fáradtságomban. Valahogy abnormális álmosság tört rám egyik pillanatról a másikra. Pedig olyan éhes voltam ez előtt. Na mindegy. Fejem elfordítva belenézek a kamerába és nemlegesen megrázom a fejemet. Bárhol is van az egyszer biztos, hogy már az első nap óta megtalált, és rácsatlakozott az itteni biztonsági rendszerre. Mintha csak válaszolna a kamera fel le bólogat.
-Mi a- ugrik fel mellőlem drága macibogyóm, csakhogy másodpercekkel később miután a kamerát erőszakosan eltávolította visszatérjen és vállaimat megrázva talpra rántson- Mesélj el mindent amit tudnunk kell róla!
Mondandóm nem akaródzik kijönni és órdító követelését dacos hallgatással válaszolom. Azaz válaszolnám, de a helyzet túlontúl érdekes ahhoz, hogy ezt megtegyem.
-Semmit se kell tudni róla- nézek a szemébe- Azon kívül, hogy ezek után nem fog bántani senkit sem mindaddig amíg nekem nem esik bántódásom. Sőt, tudok ennél jobbat is mondani- hajolok kicsit közelebb, hogy hallja amit suttogni készülök- Terhes vagyok- dallamos két szavam nagyobb hatást kelt mint azt gondoltam volna.
Először csak értetlenkedve bambul egy kicsit, majd érdekes fejet vágva elengedi a vállaimat és leesett állal nézi végig ahogy a takaró alá bemászva alváshoz helyezkedem. És amikor ténylegesen leesik neki hosszú káromkodások közepette fogja meg a fejét. Furcsán boldognak nez ki amit nem tudok hova tenni ezért csak, hogy egy kicsit segítsek úgy döntök inkább elmondom ami tényleg fontos. Hiszen meg merek esküdni hogy pocaklakóm ültető szépfiúja a tükör túloldalán egyenlőre nem így reagálna a fejleményekre.
-Az öcsém tudathasadásos izében szenved- kicsit hangosra vettem a szót, hogy magamra vonjam pattogó dörmögőm figyelmét- Fotografikus memóriával született és amikor a szüleink a szemei előtt lettek meggyilkolva egy kicsit, hogy úgy mondjam megbomlott az elmélye. A gyilkos még akkor meghalt de ő a fejébe vette az ellenkezőjét és a mai napig őt üldözi- ahogy elkomorult fejjel figyelnek engem felülök és a fejemet vakarva folytatom- Ha egyszer meghiósul a terve, nem fog újra gyilkossággal próbálkozni, biztosra vehetitek hogy, nem fog újra támadni. Meg amúgy is. Most, hogy már tudja nem kell kimentenie az is lehet, hogy random bekopog holnap, hogy ide költözzön- vonok vállat- Azt ajánlom, hogy abban az esetben inkább kezeljétek barátságosan mintsem ellenkezője. Hajlamos adok kapok módon tükörként viselkedni. Lehet, hogy őrült de okos is. Ki tudja milyen fegyverek vannak akár a bőre alatt is.
Befejezve összecsapott útmutatómat visszafeküdve vackolom be magam. Annak ellenére, hogy percekkel ezelőtt készen álltam menten elaludni, ezúttal rájöttem, hogy nem fog az olyan könnyen menni. Becserkészve elfelejtett spenótos tésztámat magamhoz húzom és folytatom az evést. A doktor valamikor elhagyhadta a szobát, mert Tony volt az egyetlen aki megfejthetettlen arckifejezéssel méregette habzsoló énemet.
-A húgommal azt terveztük, hogy a tűzjelző beindításával meghiúsítjuk a tervét- folytattam amikor elfogyott az étel a tányéromról- Nem tudtuk hogy kit akar megölni, de eddig a sokból csak a legelső áldozatot ölte meg. Hogy úgy mondjam nem számítottunk egy kicsit sem arra, hogy elszámolja a dolgokat. Én... végre kezdtek a dolgok jóra fordulni- bár eddig neki szántam a mondandómat ezúttal újra a tükörre néztem és szomorúan sohajtottam. Nem volt senki sem a túloldalon- Szeretném, ha senkinek sem mondanád al amit az előbb mondtam- könyörögtem újra a Macinak- Nem hiszem, hogy az apajelölt örülne a dolgok alakulásának- savanyú ábrázatom nem volt színészkedés. Úgy éreztem vagyok olyan helyzetben, hogy megértést leljek a másik oldalon.
-... Tőlem nem fogja hallani- válaszolja hosszú csendet követően- De hamarosan már nem tudod tovább titkolni- néz a még lapos hasamra- Ismerem őt. Szerintem örülni fog egy babának. Mindig is nagy családra vágyott.
-Lehetne egy kérésem?- terelem el inkább a témát- Szörnyen vágyom egy kis pudingra kovászos uborkával- sose gondoltam volna, hogy egyszer az életben elhagyja ez a mondat a számat.
-Ez undorító- motyogja a nem létező bajsza alatt de én tovább ostromolom bociszemeket eresztve- Legyen, de nem fogom a hajadat ha minden visszajön miután megeszed ezt a szörnyű kombót!
Természetesen végig fogta. Még vizes törölközőt is tett a tarkómra.
